Adventi Blogturné
2021. december 20. írta: szaffipolca

Adventi Blogturné

Törött dolgok (saját írás)

„Van a csoda... Karácsony csodája. Amire várunk. És ami teljesedik. De ez a csoda nem a színes szalagokkal átkötött dobozokban rejlik. Nem a feldíszített zöld fenyő alatt találod. Ezt a csodát másutt kell keresni, másutt lehet megtalálni. Ez a csoda a kedves szavakban, őszinte, szívből jövő kívánságokban, szerető érzésben érkezik. És kell ennél nagyobb ajándék? A következő háromszázhatvanöt napban ezek kísérnek, ezek adnak erőt. Nem a csomagokban lapuló tárgyak, hanem csakis ezek. Csak ezek... Ez a karácsony csodája.”

Mi, a Blogturné Klub tagjai hiszünk ebben a csodában, és abban is, ha felidézzük a régmúlt idők karácsonyait, rájövünk, hogy a kis apróságok adják a legbensőségesebb boldogságot. Hisz nem az ajándék mérete a fontos, hanem az, akitől kapjuk.

A karácsony a szeretet ünnepe. A legtisztább emberi érzelemé.

Nem kell hozzá pénz, elég egy érintés, hang, mosoly, vagy néhány egyszerű, kedves szó. A szavaknak pedig ereje van! Ezért most egy rendhagyó, karácsonyváró turnézásra invitálunk Benneteket!

Korábbi turnéink során megtapasztalhattátok: a csoda bizony létezik. Életre keltek a könyvek, megelevenedtek szereplőik, hangot kaptak szerzőik, az elképzelhetetlennek vélt találkozások és kívánságok pedig beteljesedtek! Láthattátok, kedvenceitek miként várják és töltik az ünnepeket, s milyen üzeneteket küldenek egymásnak. Idén viszont úgy gondoltuk, hogy egy best of válogatással lepünk meg benneteket: visszahozzuk a számotokra legkedvesebb tartalmakat.

December elsejétől egészen szentestéig minden nap valami új meglepetéssel kényeztetünk benneteket. Lesznek könyvajánlóink, zenelistáink, ínycsiklandó receptjeink, de újra elkalandozunk kedvenc karaktereink világába is, ahonnan meg sem állunk az őket életre keltő szerzők kedves üzeneteiig, amik érkezhetnek írott- vagy akár képi formában is. S ha mindez nem lenne még elegendő, akkor megsúgjuk: egy igazán exkluzív meglepetés is lapul a puttonyunkban. Ráadásul instagram oldalunkra is érdemes lesz felnézni. 

Apropó puttony! Ha egy kicsit közelebb merészkedtek, és vettek bele egy gyors pillantást, láthatjátok, mennyi kincs lapul még benne: sok-sok könyv, ami csak és kizárólag arra vár, hogy szebbé tegye a karácsonyotokat. 

Tárd hát ki szívedet, kedves olvasó, és engedd, hogy a boldogság melege átjárjon. 

 

 

 

Törött dolgok

írta Koncz Anita

 

Hideget érzek a hátamon, amit lüktető sajgás követ minden porcikámban. Megpróbálom kinyitni a szemem, de a kín nem engedi, ezért úgy döntök, várok még kicsit. Nem értem, mi történt velem. Csak arra emlékszem, hogy az előbb még fent repültem a fenyves koronái között, aztán jött egy hatalmas puffanás, amit tompa fájdalom követett, most pedig itt fekszem a sötétben. Mit is csináltam mielőtt lezuhantam? Megvan! Emlékszem! A díszt vittem a versenyre. A dísz… Hol lehet vajon? Odaérek még időben? Már így is rengeteg időt fecséreltem el heverészéssel, indulnom kellene. Megpróbálom lassan kinyitni a szemem, fájdalom lüktet a fejemben, mégis aprókat pislogok, hogy tisztuljon a látásom. Az árnyékok között fények kúsznak a szemembe. A homály még elködösíti a látásom, ám ahogy telnek a percek, lassan eszembe jut, mi történt; miközben az ágakat kerülgetve szállítottam a gömbömet, zajt hallottam. Hátranéztem, a következő pillanatban pedig tollakkal találtam szemben magam, majd jött a sötétség és a zuhanás. Repülés közben összeütköztem egy madárral, pedig hányszor elmondták a szüleim, hogy ne hátrafele nézegessek repülés közben! Sok szabály létezik repülés kapcsán, amit be kell tartani, ez az egyik.

Amint a látásom élesedni kezd, a fenyves csúcsai rajzolódnak ki előttem; a napsugarak finoman simogatják arcomat. Mélyet lélegzem a tiszta, friss fenyőillatú levegőből, de egy ritkábban tapasztalt illat is vegyül a megszokottak közé: a föld illata. Ezek szerint nem csak egy ágon heverészem, hanem egyenesen a földre zuhantam. Körbe tapogatózom magam körül, a kezem mindenhol elhalt tűleveleket és havat érint. Mélyet sóhajtva lassan felülök, csakhogy a sajgás nem marad annyiban a hátamon. Megmozgatom szárnyaimat, és azonnal rájövök, mi a baj. Hátranézek, fényes szárnyaimat oldalra vonom és a testi kínom eltompul a lelki fájdalmam mellett. Könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy ujjaim végig simítanak a szakadás szélén, mely a jobb szárnyamon esett. Az ágak bizonyára felhasították. Ahogy visszafordulok, a szemem sarkából csillanásra leszek figyelmes: a törött üveggömböm néz rám vádlón. Két fontos dolog is tönkrement a figyelmetlenségem miatt. Nem is tudom, mi fáj jobban, a törött gömb vagy a sérült szárnyam.

Fontos volt nekem ez a gömb, rengeteget dolgoztam vele. Míg a többiek mókaként fogják fel ünnepségünk eme részét, amikor is mindenki elkészítheti a saját díszét a Hóünnepre – amiből aztán a zsűri kiválasztja a nyertest –, addig én nem. Nevetségesen hangozhat, hogy ezen pityergek inkább a szárnyam helyett, de pár éve fontossá vált számomra ez a díj, hogy elnevezhessek egy csillagot a húgom után. Ily módon szerettem volna megőrizni az emlékét, mivel úgy gondolom, csakis egy ilyen gesztus méltó a ragyogó személyiségéhez, ami immár örökre elveszett.

A liget, ahol élünk, számos békés és csodás lénynek ad otthont. A rúnáknak köszönhetően gondtalanul élhetünk egy nagyobb területen belül. A lehető legrosszabb történt akkor, amikor a húgom elhagyta a ligetünk biztonságos részét, s elveszítette a védelmező amulettet, mert a sötét rengetegben olyan gonosz teremtmények bújnak meg, mint a mumus. Azóta nem öröm már számomra a Hóünnep, a szívem egy darabja a húgommal távozott. Mióta elvesztettem őt, nem találom a helyem, lélektelen burokként teszem a dolgom.

Fent élek a magasban a többi szárnyas tündérrel. A szárnyas tündérek általában a lombok között dolgoznak, csak mi tudjuk ellátni a fenti teendőket, míg a szárny nélküli tündérek az Avarban laknak és dolgoznak. Ők a gyökerek ápolásával foglalkoznak, kristályokat gyűjtenek és azokkal kereskednek, a fák törzsét gyógyítják, állatokat ápolnak; számos fontos feladatot látnak el. A szárnyas tündérek sokszor dolgoznak együtt az Avarban a szárny nélküliekkel, fordítva viszont nem lehetséges, szárny híján a tündérek nem tudnak feljutni a fák csúcsaihoz és közlekedni a magasban. Az én részlegem feladata a lombok ápolása, a csúcsok csinosítása, a lombok betegségeinek kezelése.

Minden nap többet vállalok a feladatokból, csak későn térek haza az odúmba, ahol kristályfények világítják be csodás kis szobámat, mellyel egykoron a húgommal osztoztam. Ma már egyedül lakom ott. Függő kövekkel dekoráltam ki a szobámat, melyeket a törpök bányáiból hoztak a tündértársaim, ezeket mindig vásárokon lehet beszerezni, és minden alkalommal veszek egy szépséget. A hegyikristály medálom mellé – mely elrejt a gonosz lények elől –, ma egy rózsakvarcot is fűztem, ami a szeretet köve, és akárhányszor megérintem, érzem, hogy elönt a boldogság érzete, ez segít átvészelni a magányos napokat. A többi tündér mindig kedves velem, mégis hiányzik valami az életemből, és én ezt a valamit kutatom.

Fújok egyet, megpróbálom rendszerezni a gondolataimat. Az Avarban vagyok. Csupán néhányszor jártam erre, akkor is csak futólag. Tudtommal laknak errefelé tündérek egy kicsiny városban, tőlük segítséget kérhetek. Törött szárnyammal képtelen vagyok visszajutni a magasba, biztosan akad valaki, aki képes meggyógyítani. Miközben fogódzó után tapogatózom, léptek zajára leszek figyelmes. Pár makkal megpakolva a karjaiban Sylvan tűnik fel tőlem nem messze, a legkevésbé sem számítottam a fiúra. Amint meglát, azonnal eldob mindent, ami a kezében van, és rohan hozzám, hogy segítsen. Mindenféle tekintetben zavarban vagyok. Egyrészt, ott a törött szárnyam, ami végtelen ügyetlenségemről árulkodik, a törött gömbömről és a rohamosan piruló arcomról nem is beszélve. Sylvan az egyik legkedvesebb fiú a szárnyas tündérek között, és ha ez nem lenne elég, állatgondozó is. Ritka adottság, ha valaki ilyen ügyesen ért az állatok nyelvén, mint ő. Nem csak apró segítségeket nyújt nekik, mint például a csiga házának ápolása, hanem gyógyító erővel is bír, kellő szakértelemmel ápolja a sérült vagy beteg állatokat, akik a ligetünkhöz tartoznak. Nemrég láttam őt, ahogy egy madár törött szárnyát gondozza, a szívem hatalmasat dobbant, miközben néztem, milyen gyengéden fúrja ujjait a madár szürke tollacskái közé. A fájdalmasabb részeknél kedvesen megnyugtató szavakat suttogott az állat fülébe, aki halk csattogással köszönte meg a türelmes gondoskodást. Ez a végtelenül kedves fiú most felém szalad, kócos barna haja csak úgy lobog a gyenge szélben, tekintete aggódóan és szomorúan siklik végig szárnyamon.
– Neral, az egekre! Látom, hogy megsérültél, de hogy érzed magad? Fáj valamid?
Egyik kezével kezem után nyúl, a másikkal a derekamat támasztja meg, én meg csak lefelé bámulok zavaromban, de felesleges érzelem ez részemről, hiszen róla van szó, ő nem ítélkezik. Lassan sikerül végre megállnom a lábamon, ő pedig kezeit a vállamon pihentetve keresi a tekintetemet. Amikor megtalálja, apró ráncokat fedezek fel két szemöldöke között, melyeket az aggodalom vont oda, legszívesebben odanyúlnék, hogy elsimítsam és megnyugtassam őt, magam helyett.
– Rendben vagyok, köszönöm. Vagyis… rendben leszek. Keresnem kell valakit, aki segít a szárnyammal, aztán kell egy kis alapanyag is, hogy megjavítsam a gömböm. Bár már azt hiszem, azzal elkéstem – a tekintetem újra kerüli az övét, próbálom felmérni hol is vagyok pontosan. – Merre lehet a kis városka, ahol segítséget kérhetnék?
Sylvan tekintete a szárnyamat pásztázza, és a ránc egyre csak mélyül. Túl sokat ráncolja a homlokát – döbbenek rá. Nem csak most, amúgy is. Míg felméri a károkat, végre jobban szemügyre vehetem az arcát. Ilyen közelről még soha nem láttam őt. Soha nem vettem még észre, hogy őzbarna szemének íriszét bronz pettyek tarkítják, hogy milyen hosszúak sötét szempillái, és hogy az orrát apró szeplők borítják, melyek alig látszanak hibátlan, kreol bőrén. Kócos haja majdnem a szemébe lóg, sűrű fürtök keretezik az arcát. Jóval magasabb nálam, így jócskán felfelé kell tekintgetnem. Annyira el van foglalva a szárnyammal, nem is veszi észre, hogy bámulom. Egy halk hümmögés után megszólal:
– Elkísérlek – jelenti ki végül, s már látom, hogy a fejében összeállt egy terv. – De mielőtt elindulnánk, rögzítem a törött részt. Tündéren nem csináltam még ilyesmit, de madaraknál és bogaraknál sokszor, adok egy kis támaszt a felső résznek és aztán indulhatunk is. Ami a hártyát illeti, abban nem tudok segíteni... Talán a szabó... Talán ő igen. A városban lakik, Bronztüskében, megkérdezhetjük.
Aprót bólintok. Gondoltam rá, hogy visszautasítom a segítségnyújtást, de amennyit megismertem belőle, biztosan nem hagyna magamra, illetve nem is bánom, hogy velem tart. Szükségem van a társaságára, nem zárkózhatok el örökké, a bajban pedig pláne nem. Már azon gondolkodom mit készíthetek majd neki, hogy megháláljam a segítségét, de igazából, amilyen jószívű, egy csillagot érdemelne az égen.
Miközben Sylvan némán dolgozik a szárnyamon, elmesélem neki, mi történt, és azt is, mi volt a célom a gömbbel. Mosolyog, s felhívja a figyelmem arra, hogy repülés közben irányba nézünk, nem másfelé. Tudom – válaszolom, mire hümmögéssel felel. Amikor elkészül a támasz, elindulunk. Megkerüljük a gömböt, én pedig fájdalmas búcsút mormolok neki magamban.

Hamar elérjük Bronztüske határát, ahol már ünnepi díszekbe borult az egész város. Hatalmas a forgatag, pici tündérek sürögnek–forognak a felnőttek körül forró csokoládét szorongatva. A zenészek kellemes dallamot játszanak a téren, többen táncolnak előttük. Ahogy körbenézek, látom, hogy a szárnyas és szárny nélküli tündérek mind együtt ünnepelnek. Ez meglep. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan lejárnak az Avarba, bár való igaz, a hangulat mesés. A gyönyörű díszek, a zene, a finom illatok teljesen elvarázsolnak, azon kapom magam, hogy mosolygok, és hosszú idő óta először érzek igazi örömöt. Furcsa törött és szakadt szárnnyal egy szintén törött gömböt hátrahagyva boldognak érezni magam, de mégis így van. Sylvan mellettem lépdel, és azt gondolom, ő is azt érzi, amit én. Ajkán kedves mosoly bujkál, több tündérrel is kezet fog, majd egy lelkes fiú egy–egy forró teával vendégel meg minket. Sylvan rám néz és mosolyog, én pedig viszonzom a gesztust. Fogalmam sincs mi történik, vagy mi van a teában, de azon kapom magam, hogy a gyerekekkel táncolok a zene ritmusára, és közben ünnepi dalokat énekelünk. Elszállnak a gondjaim. Útitársam a zenészek mellett állva beszélget egy barátjával, mindketten minket néznek, s olykor jókat nevetnek szeleburdiságunkon. Tudom, hogy nem kinevet, inkább velem együtt nevet. Aranyos. Aranyos? Miért is vagyunk itt? Ó, igen! A szárnyam! Sietősen elbúcsúzom a gyerekektől, és visszatérek a mosolygó Sylvanhoz.
– A szabó otthon van – mondja –, innen pár fányira lakik. Gyere, látogassuk meg!
Elindulunk, az én jókedvem töretlen, de Sylvan mintha komorabbá vált volna. Nem tehetek róla, úgy érzem, titkol valamit. Egy gyönyörű fenyő alatt állunk, aminek díszes kapuja van, fölötte egy cégtábla lóg. Ez áll rajta: Kapir.
Sylvan kopog, majd rám néz.
– Neral, nem biztos, hogy…
– Sylvan! – vág közbe egy kedves, idős tündér. Szélesre tárja az ajtót. – Rég láttalak, mi szél hozott? Á!
A vörös, kócos hajú, zöld ruhás tündér tekintete a szárnyamra téved, majd a szája szélét harapdálva beljebb invitál minket.
– Kedvesem – kezdi –, a szárnyadat nem egyszerű javítani vagy gyógyítani. Egyetlen anyag létezik, ami segíthet, de mivel igen ritka, nem szolgálhatok vele. Túlságosan magas az ára, nem tudom beszerezni. De te, kedvesem, megteheted.
Szavai hallatán elkomorodom. Eddig bele sem gondoltam, hogy elveszíthetem a repüléshez való képességemet, azt hittem, egyszerű lesz. Annyira ügyetlen vagyok! Minden szárnyas tündér legféltettebb kincse a szárnya, amit féltőn óv. Ha nem lehet megjavítani, mi lesz velem? Képek villannak be arról, hogy talán vissza sem mehetek a lombok közé, hogy az Avarban kell élnem. Mukkanni sem bírok, biztosan mulyának tart a szabó tündér, de úgy érzem, ha megszólalok, elsírom magam. Erősnek kell lennem!
– Milyen alapanyagról van szó?
– Neral….
– Kérem – nem törődöm Sylvan közbevetésével, keservesen próbálom menteni a menthetőt –, árulja el, hol juthatok hozzá! És ami ennél is fontosabb, ha megszerzem, tud segíteni?
– Igen, de…
– Kérem!
A szabó nagyot nyel, felváltva néz Sylvanra, majd rám. Én csak Sylvant nézem most, arca megkeményedett. Ő a szabót nézi. Mit titkolnak?
– Az ár magas. – feleli végül a szabó – A Boszorkánypók tud csak fonalat adni. Lejjebb él a sötétségben. Azokra a kövekre a nyakadban, kedves, szükség lesz. Ha meg tudod őt fizetni, ad neked fonalat, és meg tudom foltozni a szárnyad, akkor újra repülhetsz. Nem lesz ugyanolyan, az új szárnnyal újra kell majd tanulnod a repülést, más érzés lesz, de lehetséges.
Kezet rázunk a szabóval, megköszönjük a segítséget, és útnak indulunk. A sötétségbe.
– Vannak köveid? – fordulok Sylvan felé. Bólint. – Mit fog kérni? Aranyat? Köveket? Szentjánosbogár páncélt? Valami ritka kristályt? Fekete gyémántot? Egy kolibri tollát? Mit? Te tudod?
– Mindig mást kér – tűnődik Sylvan, milyen választ adjon, ami nem keserít el. Bár engem a remény is felvillanyoz. Távolra került most a gömböm problémája.
Sylvan kedves, nem hagyja, hogy elszomorodjak. Az úton mesél, főként az elmúlt napok gyógyítási sikereit regéli el, én pedig ámulattal hallgatom. Kifejezem csodálatomat a munkája iránt, ő pedig az én munkám iránt. Azt állítja, mindig tudja melyik fenyőcsúcsot gondoztam én, mert azok mindig tökéletesek. Elpirulok e szavak hallatán. Bár ismerjük egymást valamilyen szinten, soha nem gondoltam, hogy felfigyelt volna rám vagy bármely tevékenységemre. Tetszik, hogy dicséri az általam ápolt fák csúcsait. Miközben lépdelünk, a hó egyre magasabb, de a vájatokban könnyen közlekedünk. Tündérekként, a természet ősi lényei lévén nem fázunk télen, nincs melegünk nyáron. A testünk alkalmazkodik az évszakok váltakozásához, és annak ellenére, hogy érzem a hideget, nem fázom, inkább hőséget érzek és repkedő pillangókat a gyomromban. Meg kellett sérülnöm ahhoz, hogy valakivel kapcsolatot létesítsek?

Az erdő egyre sötétebb és ijesztőbb. Egy befagyott tó tárul a szemünk elé. Egymásra nézünk, és rohanni kezünk. Miközben futunk, gombócot gyúrok a finom hóból és Sylvan felé hajítom. Pont arcon találom, mire ő felkiált – ami egyébként az erdő ezen szakaszán nem túl tanácsos –, és jajgatni kezd, a szemét fogja, rögtön odarohanok. Megsérültél? – kérdezem. Ő nevetni kezd, felkap és a jégre szalad velem, majd az első lépésnél hatalmasat esünk. Kétszer ekkorát esni egy nap alatt! De csak nevetünk, felpattanunk, a tó mellől pedig csúszkálva újabb golyókat gyúrunk és egymást dobáljuk. Nagyon régen éreztem magam ilyen csodásan, mint ma, és ez már biztosan nem a bódító tea hatása, ez már valami más. Sylvan barna fürtjei csurom vizesek, kicsit megsajnálom és megborzolom. Ő megint csak nevet, és mint egy farkas, megrázza magát, erre a cseppek az arcomra hullanak. Amikor kinyitja a szemét és meglátja, hogy teljesen összevizezett, bőrkeményedéses ujjaival letörli a cseppeket az arcomról. A keze kérges, de az érintése puha. Kedvesen mosolyog rám. Megfogja a kezem és húzni kezd. Csizmáink egyenletesen siklanak a jégen, mi pedig kéz a kézben csúszkálunk. Kis idő után megszólal:
– Tudom, hogy szomorú vagy a veszteségeid miatt, ugyanakkor szerencsésnek is tartalak. Ismerted a családod. Én nem emlékszem a szüleimre. Idekerültem egy kedves idős tündér által, aki kimentett valahonnan, soha nem tudtam meg honnan, mert mire elég érett lettem, hogy elmesélhesse, elhagyta e világot. Soha nem szenvedtem hiányt szeretetben, mégsem tudom, honnan származom. Nektek megadatott a közös élmény, és bár már nincsenek veled, az emlékük örökké veled marad. Ez fontos. Kedves tőled, hogy egy csillagot szánsz a húgodnak. Jövőre szívesen segítek a díszben. Van egy ismerősöm, aki kagylóhéjakkal kereskedik, ami igen ritka errefelé, ha teszel rá pár különleges darabot, biztos a siker.
Egy ideig csak hallgatok, őrlődőm azon, hogy elmondjam-e, amit érzek, végül mégiscsak megszólalok:
– Sajnálom a családodat, azt, hogy nem lehetett részed abban, amiben nekem, annak viszont örülök, hogy megmenekültél. A személyiséged nyoma ragyog az egész ligetben. Sokszor figyelem, amikor az állatkákkal foglalkozol, és olyankor melegséggel tölti el a szívemet az, amit látok. Pont ilyen nagyszerűen viselkedsz velünk, társaiddal szemben is. Én pedig nem lehetek elég hálás azért, amit értem teszel.
Kicsit jobban megszorítja a kezem, ami persze nem kellemetlen, inkább amolyan köszönetféle, de nem merek rá nézni. Soha nem szoktam ennyire nyíltan beszélni, vele mégis könnyedén megy. Lassítunk és megállunk, kezét az állam alá emeli, úgy fordít, hogy a szemébe nézzek. Mosolyog, újra az a kedves és nyugodt tekintet néz rám. Ujjai végig simítanak az állam mentén.
– Mennünk kell tovább – mondja, megtörve a pillanat varázsát.

Újra úton vagyunk, s bár meg van a magam problémája, a lelkem mégis könnyebbnek tűnik. Új gondolatok tolulnak a fejembe: mi van, ha nem sikerül alapanyagot szereznem a szárnyamhoz? Befogadnak a kis városkába, ahol jártunk? Van esélyem munkát találni ott? Muszáj ezzel az eshetőséggel is számolnom, és felkészíteni magam mindenre. Az élet nem áll meg. Történnek tragédiák, de a továbblépés lehetősége mindenkinek adott, és az én esetem közel sem tragédia. Sylvan érintésének melege nem csak a kezem melegíti fel, de a lelkemet is. Mennyi minden történhet egy nap alatt! Most azt érzem, korábban nem is éltem igazán. Csak dolgozom, hazatérek az odúmba és túlélek a magányban, ahelyett, hogy észrevenném az élet szépségeit. Bronztüske a jó példa arra, hogyan lehet boldogan élni. Az ott tapasztaltak felnyitották a szemem. Láttam, ahogy Sylvan kezet fog jó pár tündértársunkkal, beszélget velük, ahogyan a többiek is egymással. Nekem is ezt kellene tennem. Kapcsolatokat kialakítani, megragadni a barátságok lehetőségét. Ezennel el is döntöttem, hogy nem hagyom magam tovább a szomorúságban: élni fogok! Igazán.

Az erdőben egyre jobban sűrűsödik a sötétség, ahogy beesteledik. A hold fénye sem nyújt elég világosságot. Sylvan előkeres a tarisznyájából egy tündérlámpást, kissé felrázza, ezután meleg fénye megvilágítja az előttünk lévő utat. Sokáig lépdelünk még, ám Sylvan egyszer csak megtorpan. Felpillantok a hatalmas fák csúcsáig. A sötétség itt más, mint a ligetben. Ott mindig ad fényt a Hold, rengeteg a lámpás, de itt… Itt más.
– Tudnod kell, hogy a tündér király és királynő hatalma ide nem ér el. Ez a terület kiesik az irányításuk alól – figyelmeztet Sylvan. – Ne félj, melletted leszek!
Megszorítja a kezem, és finoman a háta mögé, a szárnyai takarásába taszigál. Egy fényes, fehér fonal csillan meg a halvány fényben, mely a felettünk lévő vaskos ágról nyúlik lefelé. Sylvan beleakasztja az egyik ujját, majd hármat penget rajta. A szívem a torkomban dobog. Hirtelen felfigyelek minden árnyra, minden apró neszre, a motoszkálásra a törzsek mellett, a madarak röptére. Zavarni kezdenek ezek a zajok a furcsa, tömény sötétségben. Sylvan hátához simulok, vigyázok a szárnyára. Az arcom pont a szárnya tövét éri, belélegzem bőrének megnyugtató, hűs illatát, és várom a végzetem.
Finom motoszkálást hallok fentről, amikor a hang felé emelem a fejem, vissza kell fognom magam, nehogy felsikítsak. Rengeteg szem néz velem farkasszemet. Zavaró tekintet, ijesztő pislogás. A Boszorkánypók az. Némely szeme piros. Hogy lehetséges ez? Sylvan karja furcsa szögben a derekamra kulcsolódik, miközben a pók tekintete a sérült szárnyamat pásztázza.
– Fonal kell a szárnyadra, látom – tér rögtön a pók a lényegre –. Mit ajánlasz cserébe?
Sylvan lehajtja a fejét, csüggedt sóhaj hagyja el ajkait, én viszont rávágom:
– Van egy rózsakvarc medálom. Értékes. Szívesen neked adom, ha cserébe segítesz a szárnyamon.
A pók ijesztő, csontig hatoló hangon felkacag, egész testemet átjárja a hideg. Reszketek, de nem a hidegtől.
– Nem ilyen fizetségre gondoltam. Amit én kérek, az nem kézzel fogható. Nem mindig. Tőled olyat akarok, amit rögvest oda tudsz adni, nem csak évek múltán. Nem kérem az elsőszülöttedet.
Hogy tessék? A szemem hatalmasra kerekedik. Miféle fizetség ez? Megtelik a mellkasom levegővel, már–már szólásra nyitnám a szám, de Sylvan megelőz.
– Mit kérsz cserébe, Boszorkánypók?
– Hmm, lássuk csak... Tudjátok, unatkozom mostanában, ritkán jár errefelé valaki, a magány rossz hatással van a kedvemre. Lány, a legboldogabb emléked kérem hát. Ennyit, nem többet, nem kevesebbet.
A levegő, amit az előbb olyan gondosan a mellkasomba gyűjtöttem, most hirtelen szakad ki belőlem, egyenesen Sylvan nyakába. Az elsőszülöttemhez képest ez méltányosabb ajánlat, de mégis, hogy adhatja valaki oda a legkedvesebb emlékét? Mi történik, ha elvesznek belőlem egy darabot? Miféle üresség, vagy sötét lyuk fog tátongani a bensőmben ezek után? Megváltozik a személyiségem? Mi a legboldogabb emlékem? A húgom ölelése? A szüleim nevetésének hangja? Le tudok ezekről mondani?
Sylvan nem mond semmit. Vár. A pók is vár. Mindketten arra várnak, hogy mondjak valamit, de az agyamban millió gondolat cikázik. Elfogadjam az ajánlatot, és cserébe veszítsem el a boldogságomat? Pont most, amikor újra éreztem? Vagy fogadjam el az új helyzetemet, a sérült szárnyamat, azt, hogy soha többé nem repülhetek, helyette viszont új életet kezdhetnék az Avarban? Nem kérdés - döbbenek rá -, szükségem van minden egyes emlékre, ami a családomhoz köt. Nem akarok nélkülük élni.
– Köszönöm az ajánlatot – szólalok meg –, és azt is, hogy időt szántál ránk, de nem élek a lehetőséggel. Nem mondok le a legboldogabb emlékemről, bármi is legyen az.
Sylvan döbbenten szembefordul velem, majd figyelmeztet, hogy mi vár rám, ha nem tudok visszatérni. Én pedig megosztom vele az iménti gondolataimat, azt, hogy számoltam ezzel a ténnyel, s hogy inkább elfogadom a sorsomat. Elmondom, hogy a mai nap rávilágított sok mindenre, hihetetlen, de egy nap alatt rengeteg mindent átértékeltem, és eldöntöttem mi fontos számomra.
Bólint. Mire ismét felnézek, a póknak hűlt helye. Hogy tud ilyen csendben közlekedni?
Sylvannal kéz a kézben elindulunk vissza Bronztüskébe, ahol vár az új életem. Bár szomorúnak kellene lennem, mégsem vagyok az.
– Tábort kell vernünk – töri meg a csendet Sylvan –, már késő van, kimerültünk. Rakjunk tüzet, ami mellett kipihenhetjük magunkat egy kicsit.
– Nem veszélyes? A tűz? Nem vonjuk magunkra a figyelmet?
– Lehet, de a tűz elijeszti a ránk veszélyes lényeket. A kis tündérlámpásunk nem biztos.
Letérünk az útról, kissé beljebb hatolunk a fák sűrűjébe. Sylvan egy szépséges fenyő alatti területet választ táborhelyül, azt mondja, biztonságos. Köveket hordunk a környékről, gallyakat gyűjtünk, útitársam pedig pillanatokon belül tüzet csihol. Csendben élvezzük a tűz melegét és fényét. Szinte varázslatos, hogy ilyen kis csepp világosság milyen mértékben képes elűzni a sötétséget. Jól érzem magam Sylvan társaságában, bár őt komornak látom. Beszélgetünk még egy kicsit, aztán alvásra int. Igyekszem kényelmesen elhelyezkedni rögtönzött táborhelyemen.

Meglepően kipihenten ébredek, megdörgölöm a szemem. Sylvan a tüzet piszkálja velem szemben, közben rám mosolyog. Igyekszem hamar összeszedni magam, Sylvan tarisznyájában élelmet keresek magunknak. Egy gyors reggeli után újra útnak indulunk. Társam meglepően szótlan, de csak azért, mert szerintem nem aludt. Azt hiszem, vigyázott ránk az éjjel, én ostoba pedig meg sem kérdeztem, hogy mit tervez. Pedig logikus volt, hogy nem fog aludni, felválthattam volna. Útunk során némán haladunk el a tó mellett. Egyre közeledünk Bronztüske felé, nekem pedig egyre inkább gondolkodnom kell a lakóhelyemen, a költözésemen, a munkámon. Beszélnem kell majd a lombosok vezetőjével, hogy nem fogom tudni folytatni a fenti teendőimet. Teljesen elmélyedek a gondolataimban, mikor azon kapom magam, hogy a szabó kapuja előtt állunk.
– Miért jöttünk vissza? – vonom kérdőre Sylvant – A szabó nem tud segíteni, én ezt elfogadtam, Sylvan. Semmi gond.
– Tud.
– Nincs….
– Visszajöttetek? – A szabó kedves arca jelenik meg a kapu mögül. Kezével int, mi pedig utána megyünk. Én bizonytalan léptekkel, Sylvan peckesen. Valamit megint titkol, ez a tündér kész rejtély!
Ketten összenéznek, Sylvan csak bólint, majd az inge alól egy tekercs fényes fonalat húz elő. A színe gyönyörű, szivárványszínben játszik, ahol megcsillan rajta a napfény; nem bírom róla levenni a szemem. Kinyitom a számat, majd becsukom. Majd újra és újra. Tudom mi ez. Pókselyem. De mégis hogyan lehetséges?
– Visszamentem – Sylvan nem néz a szemembe, tudja, hogy dühös vagyok, ha kimondja ezt.
– Erre semmi szükség nem volt! – okítom, miközben a szabó próbál valami nagyon érdekeset találni az odú egyik repedésén. – Mégis miről mondtál le? Mit kért tőled?
– Amit tőled.
– Miért, Sylvan, ó miért tetted ezt? Mi volt az, mit vett el tőled?
– Nem tudom, nem emlékszem.
Sylvan zavart. Biztosan van hatása annak, ha belenyúlnak az ember elméjébe. Az ilyesmi nem tűnhet el csak úgy. A boldogság hiányának biztosan van valami nyoma. Azon emléke nélkül mi most vajon a legboldogabb emléke?
Döbbenten állok a fiú előtt. Mit tegyek? Ha nem fogadom el, semmibe veszem az áldozatát, ha elfogadom, beleegyezek ebbe az ostobaságba. De már úgysem tehetek ellene semmit, nem igaz? Mintha tudná, mire gondolok, Sylvan megszólít:
– El kell fogadnod. A te helyed a lombok között van. Tudom, hogy képes lennél itt is boldogan élni, de a hiány mindig ott érződne a szívedben. Bármikor idelátogathatunk. Tudom, hogy jól érezted magad itt. De a te helyed nem itt van. Gondolj a rengeteg fára, amiket te gondozol!
Lehajtva rázom a fejem. Sehogy sem helyes. A szabó int a fejével, és egy székre ültet.
– Az ünnep este kezdődik, addig meg is leszünk!
– Köszönöm. – suttogom alig hallhatóan. – Ez a szó kevés, de megígérem neked, Sylvan, hogy életem végéig arra fogok törekedni, hogy az elveszett boldog emlékedet egy még boldogabbal pótoljam. Remélem, méltó leszek erre a feladatra.
A válasz egy apró mosoly, ahogy az én köszönetem a szabónak is. Gyorsan dolgozik, csodálattal tekeri le a selymet, finoman átpörgeti az ujjai között, majd varázserejével a szárnyamra illeszti. A selyem azonnal rásimul a szélekre, látszik, hogy hol az eredeti szál és a pótolt, nem bánom. Mindig úgy fogok rá tekinteni, mint Sylvan legboldogabb emlékére, ami a szárnyam közepén csillog, s most már egy velem.

A törés nem gyógyul meg egyhamar, még napokig nem fogok tudni repülni, de ez nem számít. Míg a szabó a szárnyamon dolgozik, Sylvan szó nélkül elszalad valahova. Kis idő múltán termésekkel tér vissza, majd nekilát, hogy egy új díszt készítsen. Bár a versenyre már nem nevezhetünk, ám mi is hozzájárulhatunk a díszítéshez. Melegséggel tölt el a gondolat, hogy szeretne velem ünnepelni, alig várom már az estét, azt, hogy a tündérek együtt vigadjanak a hatalmas fenyő alatt, és akik repülni tudnak, a lombok között is. Ilyenkor mindig felhőtlen a hangulat, fűszeres alma italt kortyolgatunk, végigkóstoljuk az édességes standok kínálatát. Sylvan időközben gyönyörű díszt készít tobozból színes termésekkel, és befújja valamivel, amitől havas hatása lesz. Tetszik. Amikor a szabó végez fizetségként csak a maradék fonalat kéri, Sylvan bólint, megköszönjük, hogy ezen a napon is, amikor mindenki az ünneppel van elfoglalva, a rendelkezésünkre állt, majd tovább haladunk a város felé. Sylvan a díszt lóbálja, én a szárnyaimat, próbálgatom felmérni, hogyan kell majd használnom repülés közben. A rögzítés stabilan kitart, és már szinte nem is fáj. Csak a lelkem egy kicsit, nem bírom magam túltenni a tényen, hogy Sylvan miért hozott ekkora áldozatot értem. Bár valószínűleg én is megtettem volna, mégis megkérdezem tőle, ő pedig beszél arról, hogy ez az ünnep a szereteté, hogy nem bírta volna elviselni, ha nem láthat többé repülni, és hogy a fáknak fontos, hogy gondozzam a lombjaikat, amiben szerinte én kiváló vagyok, és kár lenne veszni hagyni a tehetségem. A szeme csillog, miközben méltat, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy legalább annyira kedvel engem, mint én őt, és ugyanúgy figyelt engem titokban, ahogy én is őt. Elfogadom a válaszát, még egyszer megköszönöm, bár ez közel sem elég.

Egy hosszú séta után elérjük a város szélét, Kristálytüske már nagyban ünnepli a tél beköszöntét. Hatalmas a sürgés-forgás, és ahogy beljebb haladunk, egyre több tündérrel találkozunk. Felpillantva látom, sokan repkednek a lombok között, díszítik a hatalmas fát, Sylvan rám kacsint, majd felszáll, és felakasztja a mi díszünket is. Lent a kis bódékból ínycsiklandó illatok áradnak, kalácsok, forró alma ital, gőzölgő kakaó, minden, mi szem szájnak ingere. Sylvan megvendégel egy alma itallal, majd mindketten mosolyogva nekivágunk a tömegnek. Megnézünk minden kirakatot, megcsodáljuk a díszeket, hallgatjuk az éneklő gyerekeket. Időnkét csatlakozik hozzánk Sylvan egy-egy barátja is, akiknek bemutat, majd pár szó erejéig beszélgetünk. Minden tündér boldog, az ünnep hangulata mindenkit átjár. Már sajnálom, hogy eddig elbújtam a világ elől. De most megadom magamnak a lehetőséget, hogy továbblépjek, elfogadjam a múltat és élvezzem a jelent. A korcsolyapálya mellett állapodunk meg, Sylvan merengve nézi a csúszkáló-botladozó tündéreket.
– Ha gondolod, korcsolyázhatunk megint – kezdek bele óvatosan.
– Megint? – ráncolja homlokát, és a gyűrődés ismét ott leledzik két szemöldöke között. Óvatosan odanyúlok, végigsimítom zavarának jeleit, miközben rájövök, hogy ez volt az ő boldog emléke, amit a pók elvett. Egyszerre vagyok boldog és szomorú. Boldog, mert a legvidámabb emlékét velem élte át, szomorú, mert elvesztette. De azért is hálás vagyok, mert adhatok neki helyette hasonlóan boldog emlékeket. Reménnyel tölt el ez a tény. Szemét behunyva tartja, míg elsimítom a ráncokat, lassan ellazul, és a nyugtalanító érzés tovatűnik. Megfogom a kezét, és a pályára vezetem, majd korcsolyázni kezdünk. Nevetgélünk, viccelődünk és jól érezzük magunkat. Néha felnézünk a fenyő magasabban fekvő részeire, ahol a zsűri pontozza a leadott díszeket, összemosolygunk, mert tudjuk, jövőre mi fogunk nyerni. Soha csodásabb ünnepet nem is kívánhattam volna, bár több dolog sérült és elveszett, de a boldogság mégis utat talált hozzám.

Kívánom, hogy legyen nektek is olyan boldog ünnepetek, mint amilyen a kis tündéreknek adatott!

 

nos9nnn_imgur.png

 

Nyereményjáték

Ünnepi turnénkhoz hasonlóan mostani játékunk is rendhagyó formát ölt. Minden állomáson találsz egy kérdést, ami az adott poszthoz kapcsolódóan irányulhat az adott könyvre, szerzőre, szereplőre, de olyan is előfordulhat, hogy a te véleményedre, élményeidre, kedvenceidre leszünk kíváncsiak.
A turné végén, a Blogturné Klub bloggereinek felajánlásából hét ajándékcsomag kerül kisorsolásra azok között, akik minden állomást teljesítenek (vagy legalább megpróbálják). A csomagok tartalma minden esetben meglepetés lesz, de a könnyebb választás miatt mindegyiket ellátjuk egy fantázianévvel.
(Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.)

 

Milyen név áll a szabó cégtábláján?

 

a Rafflecopter giveaway

 

További állomások

Blogturné Klub

12.01. Könyvvilág
12.02. Utószó
12.03. Dreamworld
12.04. Readinspo
12.05. Könyvvilág
12.06. Olvasónapló
12.07. Readinspo
12.08. Booktastic Boglinc
12.09. Veronika's Reader Feeder
12.10. Csak olvass!
12.11. Fanni’s Library
12.12. Csak olvass!
12.13. Betonka szerint a világ...
12.14. Könyv és más
12.15. Veronika's Reader Feeder
12.16. Booktastic Boglinc
12.17. Hagyjatok! Olvasok!
12.18. Kelly & Lupi olvas
12.19. Utószó
12.20. Szaffi polca
12.21. FüggőVég
12.22. Spirit Bliss Sárga könyves út
12.23. Dreamworld
12.24. Közös

A bejegyzés trackback címe:

https://szaffipolca.blog.hu/api/trackback/id/tr7916788064

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása