1803. augusztus

Lilien

A sötétség lassan kúszott be a szobámba. Éreztem, csökken a levegő hőmérséklete, és láttam, a gyertyafény elbújik az árnyak elől. Mély levegőt vettem, hogy felkészüljek a jeges borzongásra, ami perceken belül elönt majd.

Órák óta álltam az erkélyen, és figyeltem a város életét. Egy szekéren, melyet két gyönyörű ló húzott, hatalmas adag cipó érkezett. A kocsis egy tagbaszakadt, szakállas, magas férfi volt. Már őszült, arca barázdált, tekintete feldúlt. Az egyik keze hiányzott, mégis tökéletesen látta el feladatát. Pár épülettel arrébb egy nő virágokat locsolt, hevesen mutogatott felső szomszédjának, aki artikulálva óbégatott valamit, mégsem értettem, miről szólt a vita. Takaros téglaépületek sorakoztak a macskaköves utak mentén, virágosládák tömegei díszítették a fakeretes ablakokat. Lovaskocsik fel és le cikáztak, emberek nevetése, kiáltása, dörmögése töltötte be a teret. A zsivaj kellemes érzést keltett bennem. Kellemes? Hogy lehet a Pokol kellemes? Kérdések kavarogtak a fejemben, féltem és kíváncsi is voltam egyszerre. Nem értettem, hova kerültem, nem így képzeltem el. Tűzre és keserves kiáltásokra számítottam. Vagy jégre és csendre. Annyira álomszerűnek tűnt minden, el sem hittem, hogy megtörtént.
Eljött értem és lehozott. Ahogy megállapodtunk. Pontosan azon a napon, abban az órában és percben. Az utolsó pillanatig azt hittem, elfelejti az alkut, és nem jelenik meg. Próbáltam elbújni. Egy évet töltöttem azzal, hogy megoldást keressek, és kibújjak az alku alól, de nem tehettem. Ő nem felejt. A lélek az lélek. Érték.
De hiába is áltattam magam, akkor is így cselekedtem volna, ha visszatekerhettem volna az idő kerekét. Így volt helyes.
Amikor a bátyámra terelődtek a gondolataim, hallottam a halk, de határozott kopogást a szépen kidolgozott tölgyfa ajtón. Csak bólintottam, nem jött ki a számon egy árva hang sem. Biztosan nem látta a bólintásomat, de az ajtó zárja kattant, és a bőröm újra lúdbőrös lett a hidegtől, ami kíséri őt minden pillanatban. A sötétség kioltotta a fényt. Ránéztem és várakoztam. Nem tudtam, mire számíthatok, vajon bezárnak egy cellába, aztán kínoznak, majd kiengednek? Aztán másnap újra és újra, hogy úgy érezzem, tényleg a Pokolban vagyok?
– A segítségedre van szükségem. Holnap indulunk – nyílegyenesen nézett a szemembe. Nem kérdezte, kijelentette. – Harci ruhát Nemara ad neked, vacsorára nem érek vissza, de menj le, és vacsorázz. Ha kérdésed van, Nemara a szolgálatodra lesz.
Bólintottam, de a feltörő csodálkozásomnak nem tudtam parancsolni.
– Nem ilyennek képzeltem. – Éreztem, hogy mellém lép és kibámul a városiakra.
– Milyennek gondoltad?
– Azt hittem, ég a tűz, minden vörös, és az egész helyet lángok borítják. Úgy képzeltem, bele fogok majd őrülni a sikoltásokba és a jajveszékelésekbe, de…
A pillantásom a férfi arcára vándorolt. Gyönyörű. Éles vonások, a bőre rézszínű, a szeme sötét, nagyon sötét. Hosszú fekete haja egy bőrszalaggal megkötve omlott a hátára. Az ajka cinikus mosolyra húzódott.
– Mit látsz pontosan? – kérdezte.
– Minden békés, a lakók ellátják a szokásos napi teendőjüket, és minden zökkenőmentesen zajlik. Mintha csak a szülőfalumban lennék.
– Amikor megérkeznek, billogot kapnak. Ez biztosítja, hogy semmilyen bűnt nem követhetnek el, a billog megakadályozza. Fejben szenvednek.
– Mégsem tűnik borzalmasnak.
– Szerinted nem az a legnagyobb büntetés, ha soha többé nem teheted azt, amire vágysz?
Mire válaszoltam volna, már eltűnt. A fény visszakúszott az árnyak mögül, ahogy a melegség is visszatért a bőrömre.

(folytatása következik)